Tarpai Nagy-hegy, Tarpa
A Felső-Tiszavidék hazánk egyik legváltozatosabb vidéke, természeti és kulturális értékeit tekintve számos ritkaságot hordoz. A tájat a negyedidőszakban lezajló földkéreg mozgások és a folyók építő, romboló munkája formálta. A Beregi-sík az ÉK-i Nyírségtől keletre helyezkedik el, délről és nyugatról a Tisza, keletről az országhatár szegélyezi. A területet folyóvízi kavicsot tartalmazó üledék és az erre rakódott öntésagyag és öntésiszap rétegek borítják.
A tarpai Nagy-hegy 154 méteres magasságával Beregi-sík kiemelkedő geológiai érdekessége az Alföld legrégebbi felszíni képződménye. Mindössze 60 m-el emelkedik a Beregi-sík fölé, ezért talán túlzónak tűnik a „hegy”-ként említeni - kialakulása, őstörténete azonban igazolja nevének jogos voltát. Törésvonal mentén elhelyezkedő vulkáni kúpját a puhább kőzetek lekoptatásával fokozatosan romvulkánná alakította az erózió, míg végül csak a kürtő kemény kitöltése maradt meg. A hegy belső-kárpáti vulkáni övezet részének tekinthető, kora mintegy 10,5 millió év. A vulkáni működések fő szakasza 16,4 -5,5 millió évvel ezelőttre tehető. Az utóvulkáni működések során keletkezett osumilit (újabban roedderit) ásványtani ritkaság, ennek a szilikátásványnak ez az egyetlen ismert hazai lelőhelye. A tarpai Nagy-hegy kőzetét egy kétszintes kőbánya tárja fel. A kőzetanyag másik érdekes ásványa az anfibel, melynek egyes mézsárga kristályai az 5 mm hosszúságot is elérik. A kőbánya 1860-tól 1986-ig működött. A kitermelt kő egy része útalapba került, ill. a tiszai mederrendezési munkálatok során használták fel. A romvulkánná alakult hegyet a jégkorszak hideg szelei az általuk szállított hulló porral valósággal eltemették. A kiülepedő porból képződött lösz az északi oldalon vékonyabb, a déli oldalon azonban a több méter vastagságú is lehet. Ebbe a vastag lösztakaróba vágják évszázadok óta borospincéiket a tarpai emberek. A szőlőhegyet évszázadok óta a gyümölcsök sokfélesége jellemzi, elsősorban cseresznye, meggy, alma, körte, ribizli és a szőlő terem itt. A szőlő termesztésénél a helybeliek sokáig előnyben részesítették az őshonos, magántermő fajokat (Izabella, Nova, Feri). Azért válhattak népszerűvé ezek a fajok, mert - mint ahogy a nevük is jelzi - szinte maguktól teremtek, alig igényelve ápolást, permetezést. Ma a lankás déli lejtőt szőlőültetvények és gyümölcsösök, apró présházak tarkítják. Az eredeti erdős-sztyepp növényzet maradványait csak a mezsgyéken, a bányaudvar peremére szorulva fedezhetjük fel.
A hegy a bányaudvarral és az ukrán határ irányában hosszan elnyúló Nagy-erdővel a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzet részeként 1982 óta országos jelentőségű védett természeti terület. Az Európai Unió Natura 2000-es hálózata a környező gyepeket is magába foglalja.
A hegy korábbi arculata teljesen átalakult az ember környezetformáló tevékenysége révén, azonban még ma is számos védett és fokozottan védett állatnak nyújt élőhelyet. Rovarvilágának leghíresebb képviselője a kékesfekete színű sokbordás futrinka. A faj első magyarországi példányát egy tarpai borospincében találták. A sokbordás futrinka hazánkban kizárólag az Alföld északkeleti részén fordul elő, élőhelyigénye változatos, különféle erdőkből, nyílt gyepekből szőlő és gyümölcsültetvényekből, valamint temetőkből is előkerült. Főként meztelencsigákkal, férgekkel vagy elhullott apró állatokkal táplálkozik. A kőzetrepedések, sziklaüregek több kétéltű és hüllőfaj számára biztosítanak menedéket a téli hónapokban. A keresztes viperák október végén vonulnak a telelőhelyükre és következő év márciusában jönnek elő. Kedvelik a sziklás hegyoldalakat, a napsütötte tisztásokkal tarkított, sűrű aljnövényzetű erdőket, ahol kétéltűekre, földön fészkelő madarakra és kisemlősökre vadásznak. A bányafalak felső, löszös rétegeibe vájják 180-200 cm mély költőüregeiket a feltűnő színezetű gyurgyalagok. Táplálékukat elsősorban a levegőben elkapott rovarok alkotják. A telet az egyenlítőtől délre Afrikában töltik, ahonnan májusban érkeznek vissza.
