Tarpai szárazmalom, Tarpa
Tarpa értékes agrártörténeti emléke a szárazmalom, melynek sátorteteje már messziről jelzi, hogy nem mindennapi ipari építészeti alkotást láthatunk. Észak-Tiszántúl egyetlen, eredeti helyén megőrzött szárazmalma az Árpád és a Kossuth utca találkozásánál kialakult téren, a Tóháton áll. A közterületen felépített malom építési ideje a XIX. század közepére tehető, a helyi hagyomány a malom építését ifj. Tokai János és felesége, Bede Julianna nevéhez kapcsolja, és 1855-re teszi. A XIX. század második felében Tarpán hat száraz- és egy szélmalom működött, közülük már csak az itt ismertetett malom áll. Szárazmalom minden faluban épült, hiszen régen a gyakori árvizek és tartós hidegek idején a vízimalom használhatatlanná vált. A szárazmalom pedig biztonságot jelentett a falu számára. A malomban az őrlésen kívül daráltak, olajat ütöttek, s így ezek a tevékenységek biztosították a hagyományos üzem fennmaradását is. A szárazmalom elhelyezése kötetlen volt, helyét általában a birtokviszonyok és a célszerűség döntötte el. A falu lakosságát kiszolgáló malmok helye Tarpán is a falu központjában volt.
A járókerekes, általában lóval működtetett szárazmalom két egymással szorosan összeépült részből, a kerengősátorból és a malomházból áll. A kerengősátorban, a járószínben áll a malom hajtására szolgáló nagykerék, a kerengő. A kerengősátort tizenkét tölgyfaoszlop és az ezekre helyezett tizenkétszögű, gúla alakú, sátor formájú tető alkotja. A kerengősátor alsó átmérője 14 m. Itt áll a malom hajtására szolgáló, fából készült, fafogakkal ellátott, 13 m átmérőjű nagykerék. A nagykerékhez húzatórúd segítségével fogták be a vonóállatokat (lovakat vagy ökröket). Hogy az állatok be tudjanak állni a kerék küllői közé, egy ki- és bekapcsoló gerenda, valamint kötél segítségével a bálvány tengelyt és az abba csapolt kerengőt oldalra lehet billenteni. Az állatok által hajtott nagykerék fafogaival közvetlenül hajtja a malomházban elhelyezett orsót, ez tengely segítségével forgatja a felső őrlőkövet. A forgó felső és rögzített alsó darázskő alkotja a kőpadot, amely a malomházban van elhelyezve, s a malom gépészeti berendezésének legfontosabb részét alkotja.
Népi építészeti szempontból az épület favázas, zsilipes szerkezetű, anyaga tölgyfa. Tetőszerkezete kontyolt nyeregtető, a kerengősátor tetőszerkezetéhez két vápaszaruval kapcsolódik. Mindkét épületet tölgyfa zsindelyfedés borítja. A járókereket általában két lóval húzatták egyenletes tempóban. Egy kört egy perc alatt tettek meg. Az állatok körbe-körbe járása igen fárasztó volt, ezért nevezték el a szárazmalmot "lónyúzónak". A nagykerék fontosabb paraméterei: körátmérő 13m, a nagykerékre 384 fogat faragtak, a kisorsó fogszáma A kerengő anyaga kocsányos tölgy, a fogakat akácfából készítették. A felöntött gabonát a garaton keresztül az etetővályú egyenletesen adagolta a kövek közé, innen az őrlemény a darásládába került. A malom átlagos teljesítménye egy zsák gabona megőrlése volt óránként.
A malom 1929-ben őrölt utoljára. Az 1930-as években az épületet átépítették, a kerengő zsindely tetejét bádoggal átfedték, a gépészeti berendezést leszerelték, a kerengő sátor oszlopközeit vályoggal befalazták. Az átalakított épületet ezután közösségi célokra használták, bálokat, majd mozit tartottak benne, később raktárként használták. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1975-ben elhatározta, hogy az igen értékes ipartörténeti emléket megmenti. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat a szárazmalmot megvásárolta és vállalta a helyreállítás költségeit. A szárazmalom a mai alakját az 1980-81-es ismételt helyreállítás során nyerte el, amikor az eredeti malom mintájára visszaállították a malomházat és tölgyfa zsindellyel fedték le az egész malom-komplexumot. A malomházban a bejárattal szemben a gabonavám tárolására szuszék, a falra rögzített polcon a malom működéséhez szükséges többi eszköz látható. A hatalmas járószintből és kicsi malomházból álló épület felújítva várja a látogatókat.
